JAMES ÉS A ZONGORAVERSENY ELŐKÉSZÍTŐ
Zongora előadó tehetség felmérés volt aznap. Cseppet sem izgult, már túl volt néhányon. Kezdett hozzászokni a szerepléshez. Ezért az utóbbi időben csak az oktatója ment vele, az anyja már nem. Mrs. Milton vitte mindig a helyszínre, és ma is úton volt már érte.
James annak ellenére, hogy kicsit késésben volt, vidáman fütyörészett készülődés közben.
Kiment a mosdóba, majd elkezdte magára ölteni a kikészített ruháját.
Lebiggyedt szájjal méregette magát a tükör előtt:
- Hát… a hasam még most sem lett kisebb – James kövér kisfiú volt, s mivel nehezen tudott ellenállni a kísértésnek, így képtelen volt betartani az orvos által előírt diétát.
Elkezdte begombolni az ingét és közben egy dallamra összpontosított.
- Anya majd hátrafésüli a hajam, ahogy szokta… – rendezgette rakoncátlan fürtjeit.
Gondolatai messze kúsztak, mikor a tükörben meglátta, hogyan játszik a fény szőke haján.
Kis kerek arca felragyogott, ahogy ábrándozva felidézte a lány arcát.
- Lindának is szőke haja van. Szép hosszú szőke haja…
James azért is várta már annyira ezt a napot, mert így ismét találkozhatott Lindával. Linda két évvel volt idősebb nála, s egyébként nem tartozott a kimondottan szépek közé. Mégis volt valami a tekintetében, bűbáj, játékosság, ugyanakkor komolyság s még egy kicsi szigor is. James biztos nem tudta volna megmagyarázni, hogy miért ragadta magával a lány egész lénye. Kicsi volt még ahhoz, hogy mélyebben tanulmányozza az érzéseit, inkább csak hagyta, hogy átjárják a testét s lelkét.
A lány másik iskolába járt, nem olyanba, mint James. Linda szülei átlagemberek voltak, átlag fizetéssel. Viszont lányuk nagyon tehetségesnek bizonyult, így nem sajnálták a pénzt a taníttatására.
Fél éve találkozott vele először egy előválogatáson. Beszélgetésbe elegyedtek, úgy látszott Linda kedvesnek találta James-t, szépen össze is barátkoztak. Egy hónap múlva megint találkoztak egy rendezvényen, viszont utána nem volt alkalma rá, hogy újra láthassa. Úgyhogy már nagyon várta a pillanatot.
Ám egyszer csak hirtelen abbahagyta az öltözködést. Szó szerint megdermedt a rémülettől. Néhány lépést hátrált a tükörtől ijedtében. Majd…
 Erik, aki épp kinyitotta szobája ajtaját, csak annyit látott, hogy James bátyja gatyában és fehér ingben kiáltva rohan végig a folyosón, majd le a lépcsőn. Homlokráncolva nézett utána, majd Curt szobájához ment, hogy együtt menjenek le reggelizni. Magánál szorongatta kedvenc játékát, a kisméretű plüsslovat, Sörényest.
Megállt Curt ajtaja előtt. Bátyja szokás szerint bezárkózott, hozzá kopogással lehetett bejutni.
- Curt! Készen vagy már? – kérdezte türelmetlenül az ajtótól.
- Mindjárt! – utálta, ha sürgetik. – Hadd, készüljek már el rendesen!
- Annyit piszmogsz!
- És amikor rád kell várni? Az még több piszmogás!
-A kezed járjon, ne a szád! – kontrázott Erik, pontosan úgy fogalmazva, ahogy időnként a felnőttek szájából hallotta.
Az étkezőben James egyenesen az anyjához ment, arcán a teljes kétségbeesés.
- No, kincsem! Hát ennyire izgulsz? Nem szoktál pedig.
James csak nézett rá könyörgő szemmel, majd lefelé tekintett. Anyja követte tekintetét, és amit látott, az először megdöbbentette, majd hirtelen félrenézett, hogy ajkába harapva visszafojtsa nevetését.
Benji, aki állt éppen, kíváncsian nézett oda, aztán csak ennyit mondott széles vigyorral.
-Á! – erre Robert egy kissé felemelkedett a székéről és a nyakát nyújtogatta.
Erik és Curt pont akkor értek le. James meg háttal állt nekik, akit kikerülve ültek le az asztalhoz. Ők nem láttak semmit, de persze hallották Robert gúnyos nevetését:
- Hahaha! Áll a dákó!
A két kicsi értetlenkedve nézett körbe, James pedig kínlódva tárta szét a karját, hogy: „Rendben, de most mihez kezdjek”?
S mintha Robert olvasott volna a mozdulataiból, megmondta a választ:
- Tegyél rá jeget! Hahaha!
- Hogy jeget? – cincogta. – És az segít?
- Ejnye Robert! – szólt rá Patricia a nagyszájúra, s miután ellazította az arcizmait, szánakozva nézett művész lélek fiacskájára és együtt érzően rámosolygott.
- Eh, bizony ez eléggé kellemetlen. – így Benji, ezzel James-nek eszébe juttatva, hogy nemsokára szépen felöltözve egy rakás ember előtt kell előadnia zongoratudását.
- Majd elmúlik ez, szívem. – nyugtatta az anyja. James-ben csak az a kérdés fogalmazódott meg, hogy: „Jó, de mikor?”
- Mi? – súgta oda Erik Curt-nek.
- Áll a dákó. – ismételte el azt, amit hallott.
- De hát nincs is nála zászló! – jegyezte meg Erik elég hangosan ahhoz, hogy mindenki hallja.
Rajtuk és persze James-en kívül a többiek egyszerre nevették el magukat.
- Nem zászló, te! Azt mondta, dákó! – mondta Curt kioktatva, és persze teljes komolysággal, hisz még ő sem értette, hogy pontosan miről is van szó. – Tudod, biliárd dákó.
- De hát az sincs nála! – erősködött Erik. – szintén hangos nevetés, Robert már szabályosan felnyerített. Patricia és Benji nagyon mulatságosnak találta, hogy a két kicsi még ennyire nem érti a dolgokat.
James persze azt hitte, rajta nevetnek. Kifejezetten dühös lett. Ráadásul, mindjárt itt a tanárnő!
S mintha gondolatai teremtő erővel bírtak volna, Aldo hangját hallották a hallból:
- Jó napot asszonyom!
- Jó napot! Talán kicsit korán jöttem, tudom, de gondolom nem baj. Szívesen várok.
- Persze, szerintem sem probléma. Erre parancsoljon – s mutatta az utat a nappali felé, de ahhoz előbb az étkező mellett kellett elmenni. Hallották az étkezőből kiáramló nevetést. Mrs. Milton törékeny kis alakja megállt az étkező ajtajában, barátságos tekintetével mosolyogva nézett végig az ott lévőkön, majd könnyed hangon megjegyezte:
- Jó napot mindenkinek! Szívből örülök, hogy ilyen vidám a hangulat! Ugye tényleg egy kivételesen szép napunk van ma?
Végül is időben odaértek a válogatásra. Mrs. Milton már ismerte a szokásokat, mindig hagynak egy kis időt, többnyire nem kezdik el pontosan. Pláne most, hiszen még vártak egy fiúra.
Ez a válogatás már a második kör volt, s a végső cél pedig az, hogy a zsűrin kívül jelenlévő továbbképző iskola a kiválasztott fiatal tehetségeseknek lehetőséget adjon a további szárnybontogatásra. Természetesen a lehetőség korlátozott, csak hárman jutnak tovább a nyolcból. Ez mindig nehéz döntés a zsűri számára, s bár ilyenkor elsősorban az iskola dönt, mégis nagy befolyással bírnak a zsűritagok. A döntést az előadás utáni megbeszélésen hozzák meg, melyet külön teremben tartanak.
Ahhoz képest, hogy csak nyolc fiatalnak kellett bemutatnia tudását, egész sokan összegyűltek. A kezdésig a gyerekeknek egy nagyobb teremben kellett várakozniuk. James Lindát kereste a tekintetével, majd rá is talált – a lány. A nevét hallotta:
- James! Jimmy! Itt vagyok! – a hang irányába fordult és látta, hogy Linda a többiek közt átvágva felé siet. Ahogy odaért, lendületből megfogta a kezét és vitte is tovább, közben lelkesen csacsogott:
- Jaj, de örülök, hogy látlak! Még ha most megint egymás ellen kell küzdenünk... – itt egy széles mosoly az arcán – Kérlek, Jimmy… segíts nekem a moll akkordban… csak mutasd meg egyszer… légyszi… - kérlelte, tudván, hogy James boldogan el fogja vállalni.
- Persze… Hogyne… - alig tudta kimondani a szavakat. De volt valami fura Lindában, amit most nem értett.
- Jaj, köszönöm! S mi van veled, kis pufók? – megint volt valami a hangjában, valami fura, oda nem illő.
Ez a viccesnek szánt megjegyzés szemmel láthatólag nagyon is sértette Jamest és ami, ezután következett, attól már be is telt nála a pohár.
Linda szinte repült át a termen Jamest húzva maga után, ki időnként beleütközött az emberekbe, de akitől csak tudott illedelmesen elnézést kért. Arcán már nyoma sem volt korábbi lelkesedésének.
- Figyelj csak! Be akarlak mutatni…
James még nem találkozott Linda szüleivel és az alkalmat most épp nem is találta megfelelőnek. Ám nem Linda szüleiről volt szó. A lány egy fiúhoz vezette, aki a sarokban állt. Magasabb volt James-től vagy fél fejjel, s persze jóképű is volt. Látszott rajta, hogy idősebb.
- Hadd, mutassam be Dave-et, a barátomat – s megszorította a fiú kezét. Ekkor mintha hideg vizet öntöttek volna James fejére.
- Dave, ő itt James. Dave az iskola igazgatójának fia, szóval érted… - fogta halkabbra a hangját Linda. – Szóval… érted… így talán nagyobb az esélyem. Esélyünk. – tette hozzá gyorsan, de ugyanilyen gyorsan James is átlátta a helyzetet.
Először is: amikor a srácnak be lett mutatva, azon látszott, hogy nagyon vissza kell fognia a kitörni készülő nevetését. S ahogyan végigmérte Jamest… olyan lenéző volt a tekintete, hogy aki egy csepp önbizalommal sem rendelkezik, azonmód belesüpped a padlóba.
James persze tartotta magát, de érezte, hogy nem sokáig bírja. Elment minden jókedve, s mi több, már az akkordot sem állt szándékában megmutatni.
S másodszor pedig: ekkor felfedezett még valamit Linda szemében. Volt ott valami más is… nem csak a bűbáj, játékosság, komolyság és szigor. A ravaszság. Észrevette Lindában a törtetést, hogy bármi áron, de megszerezze magának a sikert. Kezdte ugyebár azzal, hogy bájolgott ennek a Dave gyereknek. S ezt James bizony nagyon a szívére vette.
- Nos, akkor segítesz? Légyszi… légyszi… légyszi… - s úgy rebegtette szempilláit, mint egy színésznő.
Igen. Színésznő. Színészkedett neki, a bolondját járatta csak vele!
- Nem. – mondta határozottan. A lánynak tátva maradt a szája. – Nem, szerintem magadtól is menni fog, főleg ha ilyen – mutatott közben a fiúra – ilyen biztos támaszod van. – s azzal sarkon fordult az ellenkező irányba és kisietett az udvarra.
Közben végre megérkezett az utolsó fiú is.
Linda nagyon megsértődött és a kezdésig leült a sarokba, hogy Dave-vel együtt jól kitárgyalhassa James-ről alkotott véleményét.
A gyerekek az érkezés sorrendjében kezdhették el a bemutatót, tehát az utolsónak érkezett volt a 8-as sorszámú. James a 7-es számot kapta, míg Linda az 5-öst.
Mindenkinek egy szimfóniát kellett eljátszani, ezeket még korábban tetszés szerint maguk választhatták ki, de persze ugyanazt nem adhatta elő két gyerek.
 Szólították tehát az első jelöltet.
Mrs. Milton csak egy pillanatra vesztette szem elől Jamest, akkor, amikor otthagyta Lindát. Csak annyit látott, hogy faképnél hagyja a lányt, azt hitte, felé igyekszik. Ám egy pillanatra félrenézett és James már el is tűnt.
-Ó, a mindenit! – kiment, hogy megkeresse. Meg is találta az udvaron, egy padon ülve. Csak bámult maga elé. Odament hozzá.
- Kicsim. Hát mi a gond? – ám James csak hallgatott.
- Kérlek! Nem szoktál izgulni. Az a lány mondott neked valamit? Persze, hisz látom az arcodon. No, gyere. – ölelte magához. – Nem lesz itt semmi baj. Csak le ne késsük, amikor te következel. – viccelődött. – Lazíts. Csak a dallamokra gondolj. Vagy tán még azokra se. – elhallgatott hirtelen. Több évtizedes tapasztalatból tudta, hogy minden gyerek más és más. Nem akart sem szónoklatot se noszogatást. Inkább hallgatott. Csak azért imádkozott magában, hogy most meg ne gondolja magát. Hogy mégsem akar fellépni. Ám ekkor egy belső hang megszólalt a tanárnő lelkében. „Ugyan, hisz ismered Jamest. Tudod, hogy amibe belekezd, azt végig is viszi. De vajon mit mondhatott neki az a kis fruska, hogy így kiborult?”
- Ha nem akarod elmondani, akkor ne mondd el. Csak kérlek... –mert azért megingott kicsit a hite – kérlek, ne mondd azt, hogy itt most vége és hazamész. Annyit nem ér, hidd el!
James továbbra sem szólt semmit, csak szomorúan nézett a távolba. Nagyot csalódott Lindában, azt hitte ő is hasonlóan, érez majd iránta, de e helyett… ráadásul… a siker érdekében… hogy mi mindenre képes? Túlérzékeny lelkét megviselte.
- Én most bemegyek, majd kérlek te is gyere. – s megsimogatta az arcát.
Mrs. Milton tehát visszament a terembe, James pedig maradt a padon.
Kisvártatva hangos nevetés, taps valamint elismerő ujjongás hallatszott ki az udvarra. Ezek szerint az első jelölt – James-szel egykorú kisfiú – teljesen lenyűgözte a közönséget. James ekkor hirtelen kapcsolt, rájött, hogy hol is van, és hogy mennyire izgul. Pedig nem szokott.
Bement és megkereste Mrs. Miltont. Hogy milyen aranyos a néni! Mennyire aggódik érte!
Ahogy leült mellé, látszott, hogy Mrs. Milton megnyugodott. James azonban annál inkább lett feszültebb. Szinte teljesen elfelejtette, hogy milyen szólammal kezdődik Brouwens – Kék Virágok szimfóniája, amit el akart játszani.
Maga elé képzelte a kottát, próbálta felidézni a sorokat, de a hangjegyek mintha összefolytak volna.
Amikor a 4-es számú jelölt is befejezte, szünetet tartottak. Nagyon ügyes volt a fiú, a zsűri azon túl, hogy a maximális pontszámot adott, még bőszen dicsérte is. Az iskola tanárain pedig egyértelműen látszott az őszinte elismerés.
A szünetben, a szomszédos teremben, ekkorra már kétfelé szakadt a tábor. Az egyik fele már megkönnyebbülten csevegett, míg a másik fele inkább csendesen társalgott. De volt, aki csak ült a széken és „gyakorolt”. Így Linda, aki a többiektől félrehúzódva – mellette a fiúval – erősen koncentrált. Hiszen ő volt a következő.
Aztán eltelt a rövidke kis szünet és mindenki bevonult a helyére.
James csak bámulta Linda szenzációs produkcióját. A lány nagyon magabiztos volt és majdnem ugyanolyan dicséretet kapott, mint az előtte lévő.
Mrs. Milton ekkorra már tapasztalatból tudta, hogy ha megvan a három jelölt – ez esetben az 1-es, 4-es és 5-ös számú – akkor már többnyire el van döntve a kérdés. Persze ugyanolyan figyelmesen végighallgatják a többieket is, viszont az eddigi döntésüket már nagyon nem befolyásolhatták. Hiszen többnyire nehéz volt a döntés az ilyen válogatásokon. A sok-sok gyerekből kiválasztani azt a néhányat…
James még ezt nem tudhatta, mostanra pedig teljes lázban égett. Nem tudta legyőzni izgalmát.
Még egy gyerek és aztán csak arra eszmélt, hogy a nevét mondják. Zavartan felállt és Mrs. Miltonra nézett, aki bátorítóan mosolygott.
James leült hát a zongorához.
- Nos, James, tehát tőled… – nézett az egyik zsűritag a papírra – Brouwens – Kék Virágok szimfóniáját fogjuk hallani.
James körbenézett és meglátta Lindát, a lány épp súgott valamit Dave-nek, aki csendesen elnevette magát.
- Tehát James, akkor kezdheted.
James fölé hajolt a billentyűknek, de nem történt semmi. A teremben mindenki feszülten figyelt.
Ám James egyszerűen képtelen volt felidézni a kottát, s bár nem nézett oda, de szinte sejtette, hogy most mi zajlik le Mrs. Milton lelkében.
A tanárnő a szájára szorította a kezét és szinte már-már telepatikusan próbálta a gondolatait átültetni James fejébe. „Lazíts. Nyugalom. Tudod, a d-n kezdesz, aztán f, á…
Jamest teljesen átjárta a szomorúság és a csalódottság. A zsűri hozzá volt szokva az ilyen helyzetekhez is, bár a válogatás eme szakaszában csak nagyon ritkán fordult elő. Türelmesen vártak, ám az egyik zsűritag ránézett a mellette ülőre és már nyitotta a száját, hogy mondjon valamit…
Ekkor azonban felcsendült a dallam, James végre játszani kezdte. Mrs. Milton fel akart sóhajtani, ám…
James elkezdte… de nem a Kék Virágok szimfóniát. Hanem azt, ami az eszébe jutott.
Mrs. Milton valamelyest megkönnyebbült ugyan és most már annak örült, hogy James nem csak némán ül. De vajon miért lett ennyire lámpalázas és zavart? És ráadásul miért azt játssza, amit már előtte más előadott?
Valóban így volt. Az iskola és a zsűri rögtön felismerte a szólamokat, a zsűritagok az előttük heverő papírokat kezdték lapozgatni, a tanárok pedig felvont szemöldökkel néztek egymásra. Mrs. Milton ugyan nem látta, de valamennyiüknek mosoly bujkált a szája szegletében.
James pedig csak játszott és játszott. Maga sem értette, hogy miért ezt a dalt, de most ez állt érzelmileg a legközelebb a lelkéhez.
Mrs. Milton már nem vágott sem csalódott, sem döbbent, sem pedig sajnálkozó arcot. Egy ideje már csak imádkozott. Lehunyta szemét, szája alig hallhatóan mozgott, s némán imádkozott, hogy legalább csak félbe ne szakítsák a kisfiú előadását. Megtehették ugyanis.
James amit tudott, beleadott, teljesen átjárta a zene és érezte, hogy szinte kijátssza magából a szomorúságot és feszültséget.
A zsűri nem szakította félbe a művet, és amikor James az utolsó hangot is leütötte, akkor is csak néma csönd volt pár másodpercig.
Aztán a középen ülő zsűritag megköszörülte torkát és így szólt:
- Hm. Szóval… – kereste a szavakat – James, amit előadtál nekünk… gondolom tisztában vagy vele, hogy ezt már eljátszották, mégpedig – nézett segítségül a papírjára – mégpedig a 3-mas számú jelölt, Alfred Hopkes.
Alfred olyan arcot vágott, amit simán kinevettek volna, ha éppen ő van a középpontban. De nem ő volt terítéken, hanem James.
James nem tudott mit szólni, de belül érezte, hogy most már mindegy. Annak örült, hogy túl van rajta és teljesen ellazult mostanra. Az esélytelenek nyugalmával várta a további fejleményeket. A fiatalember folytatta, amit elkezdett:
- Elismerem, szépen zongoráztál. Van tehetséged, nem is kevés. Viszont biztosan ismered a szabályokat… Két ugyanazt a dallamot összehasonlítani… Ha megkérlek… Eljátszanád nekünk azt a szimfóniát, amiről eredetileg is szó volt? - tudta, hogy ezzel alaposan próbára teszi a képességét, hiszen a két szimfónia nagyon is különbözött egymástól. Míg az első egy melankolikusabb, befelé fordulóbb, addig a másik egy könnyedebb, vidámabb szólamú.
- Akkor tehát eljátszanád nekünk?
James nem látta, hogy Mrs. Milton először elkerekedett szemmel bámult a zsűrire, majd elmosolyodott. James is elmosolyodott.
- Hogyne, természetesen – válaszolta és ismét megszólalt a zongora, most már vidám dallamokat árasztva szét a teremben.
A zsűrinek kifejezetten nehéz volt a dolga. Miután az utolsó gyerek is bemutatta tudását, leültek hát, hogy megvitassák a döntést. Négy gyermek közül kellett hármat kiválasztani, az alábbi eredmények alapján:
1. számú jelölt: 9 pont
4. számú jelölt: 10 pont
5. számú jelölt: 9 pont
7. számú jelölt: 9 pont
- Nekem szükségem van a lányra – jelentette ki határozottan az igazgató.
- Jó, tehát az 5-ös biztos. Aztán ott van még…
- Az 1-es és 7-es…
- Hát a 4-es! Nos, szerintem a 4-es volt a legjobb – a többiek lelkesen bólogattak.
- Ez igaz. Én akkor is csak három gyereknek tudom most biztosítani a tanítását.
- Nagyon fura volt ez a két dal így egymás után… - utalt valaki James előadására.
- Azt azért valljuk be, hogy jobban eljátszotta Garlbentet, mint a másik fiú.
A többiek hümmögtek. Nem lehetett ez alapján dönteni, ez volt a szabály.
- Jól van, de az a másik úgysem esélyes most. Tehát neki mindegy.
- Nekem azért tetszett.
- Jó, persze.
- Tehát a lány…
- Szerintem a 4-es…
- Szerintem pedig…
S ez így ment még vagy fél órán keresztül.
Mrs. Miltonnak feltűnt, hogy a szavazás jócskán elhúzódik.
Aztán csak eljött a perc, amikor bevonultak, hogy felvázolják döntésüket a jelenlévőknek.
- Kérjük a fiatalokat, hogy fáradjatok ki elénk. – a gyerekek felsorakoztak.
- Most tényleg nehéz volt a döntésünk. Négy kivételesen jó előadó közül kell most választanunk hármat. De azt tudnotok kell, hogy akármelyikkőtök is, aki most nem jut tovább, mind nagyon-nagyon tehetséges. S biztos jövő áll előtte. Köszönjük az előadásaitokat.
- Kérem, hogy akinek a nevét felolvassuk, az fáradjon a mellettünk lévő terembe.
- Az 1-es számú: Juan Altara! – a James-szel egyidős kisfiú szaladt is boldogan.
- A 4-es számú: Rick Castle! – a tizenhárom éves komoly kiállású fiú csak köszönetképpen bólintott és követte az előzőt.
- Nos, itt voltunk a továbbiakban, gondban. A következő két jelölt az 5-ös és a 7-es. – közben valaki intett a többi gyereknek, akik némi moraj közepette elhagyták a színpadot.
James nagyon meglepődött, tanárnőjét pedig elöntötte a büszkeség.
- Igen, tudom, nehéz ez most nektek – Linda szeme résnyire szűkült, ahogy James-re nézett, majd büszkén kihúzta magát.
- Nagyon-nagyon jók voltatok mind a ketten, azt tudom mondani, amit a többieknek is: biztos jövő áll előttetek. Hangsúlyozom, hogy kettőtök közül nagyon nehéz volt dönteni. – először James-hez intézte szavait – Fiatalember, te két dalt játszottál el nekünk, ami nem jelenti azt, hogy növelné az esélyeidet – James lehajtotta a fejét pár másodpercre – Bár tény, mi kértük, hogy játszd el a másikat. Az első, ami amúgy nagyon jó volt, – mondta olyan hangsúllyal, hogy Alfred arcán megint nevetni lehetett volna – mégis figyelmen kívül kell hagynunk. Mint már említettem, nagyon szépen zongoráztál. Teljesen átjárt a zene.
-S te, kis hölgy… – fordult a Lindához – nos, nem is tudok mást hozzáfűzni, csak amit már korábban: teljesen elkápráztattál. – Linda a legbájosabb mosollyal az arcán, csillogó szemmel itta szavait.
- Végül is az iskolának még egy lány kell, tehát… - ekkor James és Mrs. Milton egymásra néztek, és egyszerre mosolyodtak el. Mrs. Milton nagyon boldog volt és persze büszke kis tanítványára. Most már nem számított semmi.
-… tehát… – nézett a közben papírra fiatal zsűritag.
- James Handle – mondta ekkor az igazgató. A fiatalember ránézett, pár másodpercig nem szólt, aztán:
- Tehát James Handle. – James-nek tátva maradt a szája, Mrs. Miltonnak szintén – ebben is szinkronban működtek. James Lindára nézett, akinek az arca egy tanulmány volt, kezdve azzal, hogy milyen egy kamaszlány, amikor hisztizni készül.
- James, akkor kérlek, csatlakozz te is a többiekhez. – rövidre akarta zárni most már a műsort.
- Megvan hát a három jelölt, köszönöm mindenki felkészülését, türelmét és a részvételt…
A szomszédos teremben elmondták gyorsan a részleteket és mindenkinek a kezébe nyomtak egy űrlapot, melyet kitöltve majd magával kell vinnie az első órára.
Miután James kijött, Mrs. Milton már útra készen is állt. James messzebbről is látta, hogy Linda sír, és amikor Dave át akarta ölelni, dühösen ellökte magától.
James arra gondolt, hogy odamegy hozzá, de aztán mégis inkább a kijárat felé vette az irányt.
- Jól van, most már mehetünk. – mondta Mrs. Miltonnak.
A kocsiban hazafelé James azon morfondírozott, hogy milyen hatást is váltott ki nála Linda. Valamit mondott még Robert… Aztán amikor lassan összerakta a képet, először bárgyú arcot vágott, majd magáról teljesen elfeledkezve kimondta:
- Lehet hogy… hogy Linda miatt állt a dákóm!
Azért olyan hangosan nem mondta ki, és Mrs. Milton pont oldalra nézett a kanyarnál, így nem is értette tisztán:
- Hogy mondtad, drágám? – kérdezett vissza.
James megszeppenve nézett rá és összeharapta a száját. „Hoppá!”
-Á, semmi! Csak hangosan gondolkodtam.
Aztán hazáig nem beszéltek többet. Azért James még magában megjegyezte: „Szóval Linda miatt… Hát most már miatta többet biztos nem fog felállni!” – s elégedetten mosolygott. Persze mit sem sejtve még arról, hogy ez bizony nem eldöntés kérdése…
Rosalie (Adamik Barbara) James és a zongoraverseny előkészítő James és a zongoraverseny előkészítő |
